A halál torkában, vagy Isten markában vagyok? – kivonulás egyiptomból.

„kivonulás egyiptomból” – Isten ma érdekes képet hozott elém.

Magam előtt láttam, a kivonulás utolsó képkockáját, amint a zsidók két tűz között vannak, pontosabban a külső szemlélő számára ez a pillanatkép azt sugallja, hogy: „ezeknek annyi”.

A történet onnan indul, hogy 400 év rabszolgaság után végre felcsillan a szabadulás reménysége, majd hatalmas kézzel Isten ígéretei közepette, öröm ujjongva elindulnak a szabadulás útján.

Úgy néz ki minden, hogy minden rendben megy, Isten maga nappal a felhőoszloppal, éjjel tűzoszloppal haladt előttük, megmutatván a helyes utat. Már a zsidók néhány napi előnyre tettek szert, és azt hiszik, hogy végleg megszabadultak, és vége a szenvedésnek, de ellenségük meggondolván magát, ugyan némi késéssel, de mégiscsak – nem akarván elveszteni rabszolgáit, – gyors harci szekereivel, és lovas harcosaival üldözőbe veszi őket, és Pi-Hahiróth előtt, – Isten utasítására – a tábort verő népet beéri.

Hát borzalmas? Hogy is van ez?

Isten kihozza őket, megszabadítja, aztán valamiért mégis megengedi, hogy azok Migdol és a tenger között kutyaszorítóba kerüljenek? Hisz mindent Isten parancsa szerint tettek? És most itt állnak,két tűz között: egyrészt az egyiptomi hadsereg, ami azt jelenti, vissza a rabszolgaságba, vagy szemben a tenger, a biztos halál.

Emberileg nincs megoldás, itt a vég! De előtte még lázadnak, Isten ellen, Mózes ellen, és számon is kérik Mózestől, hogy miért is hozta őket ki, ha itt kell meghalniuk? Biztos voltál, – vagy ha eddig még nem, akkor leszel – olyan helyzetben, hogy legszívesebben már nem harcolnál tovább, mert emberileg nézve mindent megtettél, sőt Istent is kérted, hogy oldja meg a problémádat, de úgy tűnt, hogy nem válaszol, és nem is cselekszik.

Szóval végső elkeseredettségedben már azt gondoltad: „de jó volna már az Úrnál lenni, és végleg megpihenni”.

Ez az ember gondolata, de az Úr nem így gondolta, bizony Ő sokszor másképp gondolja a dolgokat, mint mi.

Aztán elhangzik, a Szellem által motivált hit beszéde: „Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” És megváltozik a helyzet, Isten cselekszik, az utolsó pillanatban. Először is egy érdekes dolog történik: az addig Izrael népe előtt járó, Isten Angyala mögéjük megy, még a zsidók és az egyiptomiak közé, és a felhőoszlop is közéjük áll, biztos hát-VÉDELMET biztosítván nekik.

Aztán, ezt követően, – mintha ráérőnek tűnne, – Isten megnyitja előttük a Vörös tengert, melyen száraz lábbal mennek át, – de ugyanebbe a tengerbe, az ellenség megfullad. Mi is történt közben?

Nos, az, hogy Isten meg akarta dicsőíteni a NEVÉT, azt akarta, hogy az ellenség végignézze, hogyan szabadítja meg az Ő szeretett népét! A másik: ha a fáraó, akkor ért volna oda, mikor a nép már átért a túloldalra, és a tenger már visszatért volna a medrébe, nem gázolt volna öngyilkosként a tengerbe, így aztán nem pusztultak volna el szekerestől, lovastól és Izrael sem látta volna meg soha, a partra sodort ellenségtetemeket.

Ne félj, testvérem, Istennek terve sokszor nem a te terved, és ha mégannyira is kilátástalannak tűnne a helyzeted, kérlek, tarts ki, mert Isten megment téged erős karral, – de egyet ne felejts el: sokszor azt is akarja, hogy ellenséged végignézhesse a szabadulásodat, ezáltal üzenvén „azoknak” is.

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani! – Az úr Napja