Ismerve a pásztort…

Néhány évvel ezelőtt egy társadalmi rendezvényen Anglia egyik, akkoriban leghíresebb színészét megkérték, hogy szavaljon valamit az ott jelen lévő vendégek kedvéért. A színész bele is egyezett, és megkérdezte a közönséget, van-e valamilyen különleges kívánságuk, amit hallani szeretnének. Egy kis szünet után egy idős lelkész felállt, és ezt kérdezte: „Uram, el tudná nekünk szavalni a 23. zsoltárt?” Az ünnepelt színész arcán egy különös kifejezés suhant át. Egy pillanatig hallgatott, majd így felelt: „Igen, de csak egy feltétellel – hogy miután elszavaltam, kedves barátom, ön is ugyanezt fogja tenni.” „Én? – kérdezte meglepetten a lelkész. – De hiszen én nem vagyok előadóművész. Mindazonáltal, ha ön így kívánja, megteszem.”
Ezután a színész hatásosan, nagy pátosszal elkezdte szavalni a zsoltárt. A hangja és a hanglejtése tökéletes volt. Teljesen elbűvölte hallgatóságát, és ahogy befejezte, a vendégek óriási tapsviharban törtek ki. Majd, ahogyan a taps elhalkult, az idős lelkész is kiállt, és ő is elkezdte mondani a zsoltárt. A hangja nem volt különösebben figyelemreméltó; a hanglejtése sem hibátlan. Amikor befejezte, a csendet ugyan nem törte meg semmilyen tetszésnyilvánítás sem – de szem nem maradt szárazon a helyiségben, és a hallgatók közül sokan tiszteletteljes áhítattal hajtották meg fejüket és szívüket Isten előtt!
A nagy színész felállt. Kezét az idős lelkész vállára tette, és érzelemtől remegő hangon ezt mondta a közönségnek: „Barátaim, én el tudtam érni a szemeteket és a fületeket. Ez a férfi azonban elérte a szíveteket! A különbség csupán ennyi: én ismerem a 23. Zsoltárt – de ő ismeri a Pásztort!”