Segíthet a pápa Ukrajnának? (Interjú)

Bernard Lecomte szerint „Oroszország minden pápát lenyűgöz”, de a Vatikánnak meg kell vigasztalnia Ukrajna katolikusait.

Mekkora mozgástere van a pápának az ukrajnai orosz offenzívával szemben? Mit gondolnak az orosz befolyás erejéről a pápa és a vatikáni diplomácia cselekedeteire? Az I.MEDIA interjút készített Bernard Lecomte újságíróval, aki számos alkalommal tudósított Kelet-Európában.

János Pál életrajzának és „A pápa, aki meghódította a kommunizmust” (“ Le pape qui a vaincu le communisme ”, 2019) szerzője. Rámutat, hogy Moszkva szemszögéből a Vatikán nem tekinthető semleges testületnek, tekintettel a katolikus egyház fontos ukrajnai helyére.

Ezzel az ukrajnai orosz offenzívával szemben a Szentszék ugyanolyan tanácstalanságban találta magát, mint a nyugati országok diplomáciai szolgálatai?

Lecomte : Szerintem igen. Amikor a Vatikánba jöttem, mindig megdöbbentett, hogy nagyon kevesen voltak, akik jól ismerték a Szovjetuniót, vagy akik ismerik a mai Oroszországot. Ez az ország minden pápát lenyűgöz, de nagyon kevés szakember van a Szentszék diplomáciai apparátusán belül. Tehát valószínűleg megdöbbentette őket, ami történik.

Az ukrán válság tehát nehezen értelmezhető Rómából?

Lecomte : A probléma az, hogy Ukrajnában a kereszténység rendkívül összetett, lényegében három különböző entitást mutat be az autonóm ortodox egyház, a Moszkva fennhatósága alatt maradó ortodox egyház és a katolikusok között. A háborúval azt láthatjuk, hogy a Moszkvai Patriarchátustól függő egyház az elszakadás felé halad, ami alapvető evolúció.

De ha Ukrajna idáig ellenállt, az elsősorban a nyugati katolikusoknak köszönhető, akik mindig is radikálisan ellenezték a kommunizmust, és szemben állnak a Moszkvai Patriarchátussal is, ezzel a „harmadik Rómával”, amelytől elszakadtak. 1596.

Ez egy nagyon összetett táj, ahol a vatikáni diplomácia nehezen mozog, mert nem tud semleges álláspontot felvenni. A pápa szeretne kapcsolatot teremteni Moszkvával, amit az orosz nagykövetségen tett látogatása is bizonyít, ami látványos gesztus volt, de orosz szempontból nem tekinthető pártatlannak.

Amikor a Szentszék és a volt szovjet blokk országai közötti kapcsolatokról beszélünk, gyakran használják az „ Ospolitik ” szót. Hogyan definiálja ezt a kifejezést, és hogyan bontakozott ki ez a stratégia?

Lecomte : Ez egy német kifejezés, amely először utal a nyugatnémet politikára a kommunista országokkal szemben az 1960-as és 70-es években, de alkalmazták XXIII. Jánosra és VI. Pálra is, amikor enyhítették a Vatikán Moszkvával kapcsolatos megközelítését.

E változás egyik jelképe az orosz megfigyelők jelenléte volt a II. Vatikáni Zsinaton. Sőt, XXIII. János 1961-ben, 80. születésnapján gratuláló táviratot kapott Hruscsovtól, és meglátogatta a vezető veje, Alekszej Adjoubej, aki az Izvesztyija (az egyik vezető moszkvai napilap) főszerkesztője volt . . Ez akkoriban teljesen ismeretlen volt.

Ezt követően VI. Pál pápasága alatt a Vatikán a „kis lépések politikája” felé mozdult el. Elöljárók küldéséről volt szó, hogy hivatalosan találkozzanak a helyi kommunista hatóságokkal, hogy kompromisszumokat érjenek el, nevezetesen a püspökök kinevezése és egyes templomok újranyitása tekintetében.

Meddig tartott ez a kockázatos stratégia?

Lecomte : Ez egy megbeszélés volt az ellenséggel, a katolikus egyház számára rendkívül nehéz helyzetben, amelyet különösen a Mindszenty bíborosok üldöztetései jellemeztek Magyarországon, Slipyj szovjet ukrajnai és Wyszynski lengyel üldözések.

Az Ostpolitik -ot azonban a pápai diplomácia átvette, különösen Magyarországon és Csehszlovákiában. Az 1970-es években Casaroli érsek vitte, aki a legszimbolikusabb alakja volt. János Pál megválasztásakor azonban véget vetett ennek a politikának azzal, hogy lényegében ezt mondta: „Állj! Nem kötünk egyezséget az ellenséggel. Csak árthat nekünk.”

Így Casaroli érseknek bele kellett egyeznie stratégiája megváltoztatásába. János Pál kifejtette, hogy azért nevezte ki államtitkárnak, hogy jelezze a folytonosságot, nehogy pánikba essen Keleten, de valójában erős pozíciót foglal el a kommunista országokkal való kapcsolatában.

János Pál idején volt egyfajta „szerepjáték” a konfrontációs szerepet, a prófétai dimenziót felvállaló pápa és az államtitkárság között, amely a kompromisszumot és bizonyos politikai pragmatizmust kereste?

LECOMTE : Igen, feltétlenül, de a főnök továbbra is a pápa volt. János Pál egy útja során dicsérte Casarolit, mondván, hogy az államtitkára „a munka 90%-át” végezte. De a többi volt a legfontosabb: az utazások, az enciklikák stb.

Valójában a pápa adta meg az alaphangot, és pánikba ejtette a vatikáni diplomatákat, amikor bejelentette, hogy pápasága kezdetén Lengyelországba megy, és ez teljesen kolosszális esemény volt. Tehát volt feladatmegosztás, de nem egyenlő.

János Pál halála óta a vatikáni diplomáciai apparátusban a szláv jelenlét csökkenése okozott-e befektetések kivonását a világ ezen régiójában?

Lecomte : II. János Pál pápasága idején a Vatikán összes folyosója megtelt keleti elöljárókkal. Látványos volt. Aztán XVI. Benedekkel kezdve volt egy forgás, ami normális. Nincs már ez a kelet-európai tropizmus.

Főleg 2013 óta megértettük, hogy Ferencben nincs meg ez az európai érzékenység, amely az összes korábbi pápát jellemezte. Nem ismeri Ukrajna finomságait.

És még ha személyesen is a csetepaté fölött szeretne állni, orosz szemmel mindenképpen a nyugat-ukránok vezérének tekintik. Pozíciója kijátszhatatlan, mert ha a Moszkvai Patriarchátussal való kapcsolat kártyáját játssza ki, azzal megsérti az Autokefál Egyház ortodoxait.

El lehet képzelni, milyen lett volna II. János Pál hozzáállása egy ilyen válsággal szemben?

Lecomte : II. János Pál, aki tökéletesen ismerte Ukrajnát, valószínűleg először az ukrán katolikusokhoz fordult volna, hogy megvigasztalja őket, majd a második szakaszban jótékonysági üzenetet intézett volna az ortodoxokhoz.

Sziporkázó szláv pápa volt, félelmetes egyesítő, aki ragaszkodott a „szolidaritás” témájához. De ahhoz, hogy megértsük Kelet-Európa helyzetét, valóban ezekről a vidékekről kell érkeznünk, vagy ezeknek az országoknak a kereszteződéséből, ahogyan az Koenig bíboros (Bécs érseke, Ausztria, 1956-tól 1985-ig, szerk.) esetében történt.

Milyen volt II. János Pál kapcsolata Moszkvával?

Lecomte : A berlini fal leomlása előtt fáradhatatlan védelmezője volt a keleti emberi jogoknak és Európa újraegyesítésének, és ez lehetővé tette számára, hogy közeledjen Mihail Gorbacsovhoz. 1989. december 1-jén, amikor a Vatikánban fogadta a szovjet vezetőt, ez jelentős esemény volt.

A két államfő megállapodott a „Közös Európai Ház” koncepciójában. Akkoriban izgalmas volt az a gondolat, hogy Európa két része között hidakat lehetne építeni.

A szovjet vezető láthatóan meghatottan spontán így szólt II. János Pálhoz: „Szeretettel meghívom Moszkvába.” Bemutatta a pápát feleségének, mondván: „Raissa, bemutatom neked a világ egyik legfontosabb emberét, aki szláv, akárcsak mi!!” Olyan lelkes volt, mint egy gyerek!

János Pál pedig arról álmodozott, hogy Moszkvába megy, de a Moszkvai Patriarchátus akadályozta őt, amely gyűlölte, és nagyon katolikusellenes volt. Gorbacsov nem értette a játékszabályokat az ortodox egyház szemszögéből.

Az utóbbi időben Vlagyimir Putyin több alkalommal találkozott a pápákkal, II. János Pállal, XVI. Benedekkel és Ferenccel. Hogyan látják az orosz vezetők a Vatikánt?

Lecomte : Gorbacsov és Jelcin tisztelték a pápa alakját. Vlagyimir Putyin is nagyon fontos embernek tartja.

Vlagyimir Putyin az egymást követő pápákkal folytatott találkozói során örömmel mutatta meg magát a keresztény értékek védelmezőjeként. Egy hatalmas ország élén áll, ezért politikai és kulturális szinten is az volt az érdeke, hogy jó kapcsolatokat ápoljon az országában jelenlévő valamennyi vallással, és ne csak az ortodoxiával és az iszlámmal.

A pápákkal való találkozások során nem volt szó a Nyugat „altatásáról”, még akkor sem, ha ez elnöksége kezdete óta diplomáciájának alapvető tengelye. A kérdés inkább az volt, hogy ápolja kapcsolatait a katolikusokkal, még ha kevesen vannak is Oroszországban.